A hajdan gyönyörű és gazdag Tükörváros egét sötétség borítja, a hős Daledon király birodalmának leáldozott. Az új uralkodónő csak szenvedést hozott és éhezést, úgy tűnik, a város már sohasem lesz többé olyan ragyogó, mint azelőtt. Minderről az alig tizenkét éves Marcó mit sem sejt: békésen él egy völgy mélyén az apjával és a húgával, és arról álmodozik, hogy Daledon király testőre lesz. Már nagyon várja a napot, amikor megmutathatja, hogy remekül forgatja a kardot, és bátorságban bárkivel felveszi a versenyt. És ez a nap hamarabb elérkezik, mint hitte volna. Marcó és húga elindulnak Tükörvárosba, hogy bebizonyítsák: ahol a felnőttek ereje már kevés, ott a gyermeki lelemény még csodát tehet. 
A regény  Árpa Attila ötletéből született.

A történet először forgatókönyv-alakban létezett, Árpa Attila akart belőle animációs filmet készíteni. Erről a tervéről még most sem tett le, úgyhogy a közeljövőben várható, hogy elkezdődnek a filmes munkálatok.

A Tükörváros titka sokszereplős kalandregény, amely megformáltságával, remek cselekményvezetésével és érzékeny emberábrázolásával a magyar gyermekirodalom legjobb hagyományait követi.

A Tükörváros titka a bizonyíték arra, hogy a ma divatos fantasy műfajon belül is lehet színvonalas, művészi igénnyel megírt munkát létrehozni. A könyv hőse egy tizenkét év körüli testvérpár, Marcó és Amira, akik elindulnak a távoli Tükörvárosba, hogy ott eltűnt édesapjuk nyomára bukkanjanak. A hajdan volt ragyogó és gazdag metropolisz helyett azonban csak por borította, szürke várost találnak, amely fölött egy okos, de elv nélküli uralkodónő, Lunarda zsarnokoskodik. A város lakói reggeltől estig egy elveszett, varázslatos erővel bíró követ keresnek, amelynek segítségével Tükörváros újra régi fényében ragyoghat. Senki sem sejti, hogy Lunarda a követ saját céljaira akarja felhasználni, a város felvirágoztatása legkevésbé sem érdekli.

Mikó Csaba regényének hőse, az ügyes és eszes Marcó a regény végig saját származásának titkát kutatja, ezért a könyv nem csupán kalandregény, hanem az eszmélet, a felnövés regénye is. Marcó fejlődésében jelentős állomás, amikor sikerül társakra találnia, akik segítségével nem csak születésének titkára derül fény, hanem remény nyílik arra is, hogy felvegye velük a harcot Lunardával. Ezek a társak a város lakóinak csapatba szervezett gyermekei, akik csodálatos várost hoztak létre a föld alatt. A Gyermekvárosban játszódó jelenetek a történet legértékesebb és legeredetibb részletei: a város aprólékos leírása az olvasóban Jules Verne Két évi vakáció című regényét idézi fel, amelynek hősei – hasonlói Mikó Csaba szereplőihez – a felnőttek nélkül is ésszerűen működő világot hoznak létre.

A regénynek sajátos közép-európai ízt ad és egyúttal megkülönbözteti minden más hasonló külföldi regénytől, hogy a szerző szemléletesen és részletezve írja le a diktatúra sajátosságait, és lebilincselő módon leplezi le a tömeglélektan olykor kegyetlen működését. A számos elgondolkodtató részt Mikó Csaba – drámaíróhoz méltóan – mindig megfelelő részletekben adagolja, ezért egy pillanatra sem törik meg a regény lendülete, sodrása, és a történet végig lebilincselően izgalmas és fordulatos marad.

Részlet a műből 

(…)
A Fekete Báró

Marcó és Amira egyre csak futott. Sötétedett, de a rémület hajtotta őket előre – minél távolabb a tértől, a hangoktól, minél távolabb az üldözőktől. Amira az első néhány méteren még küzdött bátyja ellen. Egyre csak azt hajtogatta, hogy a Patkányárus segít megkeresni az apját, azután elfogyott az ereje. „Gyűlöllek” – akarta üvölteni bátyja fülébe, de csak rekedt hörgés szakadt ki cserepes ajka közül. Az éhség és a szomjúság teljesen legyengítette.
Marcó viszont se Amirával, se mással nem törődött. Az izgalom szétáradt testében; félelme lecsillapodott, érzékei kiélesedtek, és halálos nyugalom szállta meg. Tekintete mindent feltérképezett az egyre mélyülő félhomályban, füle minden távoli neszt meghallott és pontosan elemzett.
Szeme szüntelenül pásztázta maguk előtt az utat. Olyan helyet keresett, ahol nyugodtan megsüthetik és megehetik a húst anélkül, hogy rájuk találnának. És bár vizük továbbra sem volt, abban reménykedett, hogy nemsokára találnak azt is.
Egyik sikátort hagyták el a másik után, ám nem akadt ilyen helyre sehol. Ráadásul egyre nehezebben vette észre a néha csupán embernyi széles benyílókat, és tudta, egy órán belül teljes sötétségbe borul fölöttük a csillagtalan ég.
Húgát ekkor már vinnie kellett. Minduntalan megbotlott, egyszer el is esett; szemét már ki sem nyitotta az utóbbi félórában. Mint aki nem hajlandó tudomást venni a külvilágról. Aztán amikor egy sikátorba befordultak, Marcó hirtelen meglátott valamit, és azonnal tudta: célhoz értek.
Egy árok húzódott az utca jobb oldalán; mély volt, és széles, és a fiú biztos volt benne, hogy a hajdani folyómedret látja, amely Tükörváros vízellátását biztosította. Még a Kapcsos Könyvből emlékezett arra, hogy a várost három folyó szelte át egykor, és ezek közül kettő keresztezte egymást. Marcó remélte, hogy e folyók valamelyikének medrét találta meg.
Húgát óvatosan lecsúsztatta a mélybe, azután maga is leereszkedett. Amikor leért, a lányt félig húzva, félig támogatva indult abba az irányba, amelyről úgy gondolta, távolabb viszi őket a tértől.
A meder mélyén vastagon ült a por, ami körbefolyta és lassította lépteiket. Talán félórát haladhattak így, vánszorogva, mind nehezebben. Időközben leszállt az este, és csupán odafentről szűrődött le némi fény.
Ekkor már percenként meg kellett állniuk. Marcó fogát összeszorítva küzdött, de teste mind kevésbé engedelmeskedett akaratának. Már-már kezdte feladni, amikor azt vette észre, hogy a meder, ahol haladnak, váratlanul lejteni kezd. Felsóhajtott megkönnyebbülésében.
Nemsokára már legalább húsz méter mélyen jártak, és a fiú jószerivel az orráig sem látott. Aztán váratlanul végleg elsötétedett a meder magas partoldalai által közrefogott ég, és vaksötétség borult a két gyerekre. A fiú tudta, mi történt. Az, amire titkon számított, és ami az utolsó reménye volt: egy széles, biztonságot jelentő híd terpeszkedett magasan a fejük fölött. Egy tető, amely elrejtette őket Tükörváros elől.
Miután húgát lefektette, Marcó meggyújtott egy kis száraz taplót a zsebében hordott tűzszerszámmal, majd reménykedve hordozta körbe az apró zsarátnokot. Abban bízott, hogy a fölöttük ívelő híd fából van, és az építésekor lehullott faanyag ugyanott lesz, ahol egykor. 
Jól számított. A híd védelmének köszönhetően az árkot itt nem fedte be vastagon a por, és az egykori agyagos folyómeder talaján lécek és egyéb törött fahulladékok hevertek.
Vigyázva, hogy húgát föl ne ébressze, Marcó összeszedett egy halom tűzifának valót, sátor formába rakta, és néhány perc múlva már vidáman lobogott a sebtiben összetákolt máglya.
Amikor ezzel megvolt, késével gyorsan kihegyezett egy farudat, a patkányt megnyúzta, kibelezte, végül a nyársra húzta. Tíz perc sem telt belé, és sült hús illata töltötte be a híd alatti kis zugot.
Már éppen indult volna, hogy fölkeltse húgát, amikor mocorgást hallott a háta mögül. Amira volt az. A sült hús szaga felébresztette, és most álmosan, de csillogó szemekkel közeledett a tűzhöz.
- Gyere! – mondta neki Marcó, és fölemelte a nyársra húzott húst, amiből kövér cseppekben, sisteregve hullott alá a kiolvadt zsír.
Amira arca bágyadt mosolyra húzódott. Az éhségnek abban a fázisában volt már, amikor a mardosó fájdalmat jóleső bódulat váltja fel; könnyűnek, lebegőnek érezte magát. Csak a teste nem hazudott. Pár lépés után le kellett ülnie. Az a félóra alvás nem volt elég ahhoz, hogy kimerült szervezete újra erőre kapjon. Nehézkesen csusszant le Marcó mellé, közel a tűzhöz, és boldog mosollyal figyelte a pattogó lángokat. Emlékeket ébresztett benne, az otthon barátságos, meleg illatát érezte, és önkéntelenül is közelebb húzódott a fiúhoz.
- Egyél – mondta neki Marcó, és a húga arcához emelte a nyársat.
Kellett egy kis idő, mire tudatosult Amirában, hogy az elé tartott hús minek a húsa. Ez pedig egy csapásra eszébe juttatott mindent. Arca megnyúlt, és azonnal sírni kezdett.
- Muszáj enned! – unszolta őt a fiú. - Erőt kell gyűjtenünk, hogy továbbmehessünk.
De hasztalan. Amira zokogva húzódott arrébb. Minden keserűsége egyszerre oldódott fel benne, és szünet nélkül záporoztak a könnyei.
- Apa... – sírta hangosan. – Hol van apa?
Marcó nem felelt. Nem tudta, mit mondhatna. Hogy apjuk egy bűnöző? Tükörváros közellensége? Minek mondta volna? Mint ahogyan nem akarta elmondani azt sem, hogy mostantól csak saját magukra számíthatnak. És ha életben akarnak maradni, le kell tagadniuk az apjukat. Senki sem tudhatja meg, hogy ők Sólyom, a tolvaj, az áruló gyermekei.
Nem akart beszélni erről, hiszen a legfontosabb most az volt, hogy rábírja Amirát az evésre. Meg kellett győznie, hogy egyetlen esélyük az, ha visszamennek a palotához, ehhez viszont erőre kell kapniuk. Kész volt a terve. Elbújnak, és amikor megjelenik az őrjárat, ő a kapitány elé veti magát, és elmondja, hogy katona akar lenni. Elmondja, hogy árvák, és ha ő testőr lesz, gondoskodni tud majd mindkettejükről.
Elégedetten harapott a húsba. Nem fog nehezére esni a hazugság, hiszen tényleg árvának érzi magát. Anyja Amira születésekor, apja pedig a mai napon halt meg.
Egy darabig még kínálgatta a húst a lánynak, de az sírva húzódott egyre hátrébb. Végül feladta. Mégsem tömheti meg! Ha nem érti meg, hogy nincs más, akkor majd megérti később. Arra gondolt, hogy a felét félreteszi neki, hiszen az éhség idővel úgyis győz majd az undor felett.
Amira azonban egyre csak sírt. Összegubózva feküdt a meder porában, és percek óta zokogott. Marcó közben végzett az evéssel, és érezte, ahogy apránként visszatér az ereje, de azután hirtelen elálmosodott. Felállt, eltaposta a tüzet, és a halványan parázsló üszök mellé fektette a nyársat, rajta a maradék hússal. Mire végzett, már a húga felől is csak egyenletes szuszogást hallott. A hosszú sírás végül legyőzte, és nyugtató álomba ringatta őt.
Lódobogásra riadt. Nem tudta, mennyit alhatott, de azonnal talpra ugrott. A tűz parázstányérja időközben elhaványult, kialudt, és csak egy-két üszök világított még halványan. Amira összegömbölyödve aludt nem messze tőle, a sötétben épp csak ki tudta venni fehér ruhás alakját. 
Fejét fölemelve fülelt a hangok irányába. Jól hallotta. Lódobogás.
Torka összeszorult az izgalomtól, de nem habozott. Mókusügyességgel mászni kezdett fölfelé az agyagos, meredek partoldalon.
A lódobogás egyre közeledett. Legalább húsz lovas, ennyire becsülte Marcó. Az őrjárat. Ha lehet, még gyorsabb mászásra ösztökélte a felfedezés. Az agyagon alig tapadt meg a cipője talpa, egyszer még vissza is csúszott egy-két métert, de megkapaszkodott, és mászott tovább.
Már csak pár méter hiányzott, amikor iszonyatos zaj hallatszott, mintha a fejére akart volna szakadni a híd. Nem sokkal fölötte, a fahídon átvágtatott az őrjárat. Marcónak szinte szárnyakat adott a tudat, hogy elszalaszthatja az alkalmat. 
Pár másodperc múlva már fent is volt. Megkapaszkodott a fakorlátban, felhúzta magát, majd átugrott a hídra. 
De a katonák már messze jártak. Marcó kétségbeesetten kiáltott utánuk. 
Megfeszült testtel, némán állt a hídon, és a távolba fülelt. A lódobogás zaja megszűnt, mintha elvágták volna. Aztán újra felhangzott, egyre közeledett, és nemsokára előbukkant a sötétből a fekete árnyékként mozgó őrjárat. Amikor az elöl haladó a hídra ért, és meglátta a fiút, hátrakiáltott.
Hangjára gigászi árny vált ki a csapatból. Legalább egy fejjel magasabb volt lovon ülő társainál, széles válla óriási erőt sejtetett. Aztán az egyik lovas kezében fáklya lobbant, és a két katona megindult a fiú felé a hídon.
Marcó minden óvatosságát félretéve, futni kezdett feléjük.
A két katona egyre közelebb ért. A fáklya lobogó fényében izgatottan táncolt árnyékuk a földön és a vastag korlát lapjain. Már csak néhány méterre voltak, amikor a fáklyát tartó katona lova hirtelen megugrott, és néhány lépésnyivel az óriás elé került.
A fiú majdnem hátraesett, olyan gyorsan állt meg. A fáklya fényében tisztán látszott a fekete páncélos arca. Egy hosszú, függőleges hegnyom szelte ketté, és Marcó jól ismerte ezt a forradást. A gonosz Fekete Báró léptetett felé a fahídon, Daledon elárulója!
Azonnal hátrálni kezdett. A híd korlátján egy rést vett észre, úgy tűnt, éppen átfér rajta.
Ő az! – kiáltotta fojtott hangon a sebhelyes arcú. – Utána!
Hangjára a lovasok azonnal megindultak, és dübörögve közeledtek a hídon.
A fiú gyorsan átbújt a résen, majd megállt a sötétség fölött. Néhány méterre volt a híd végétől, a lovasok pedig mindjárt odaérnek. Nem habozott. Elugrott bal felé, amerre az agyagos partoldalt sejtette.
Az ütközés olyan kemény volt, mintha egy sziklának szaladt volna neki teljes erőből. Aztán alighogy a fájdalom első hullámai elborították, máris csúszni kezdett lefelé, mint valami csúszdán. A síkos agyagban azonban hiába keresett kapaszkodót, egyre nagyobb sebességgel száguldott az árok feketén sötétlő mélye felé.
- A folyómederben van! – kiáltották a feje fölött.
Marcó váratlanul óriási ütést érzett, és arra eszmélt, hogy az oldalán hemperedik a földön. Leérkezett.
- Mi az? – csendült fel egy álmos hang nem messze tőle, és egy fehér ruhás alak közeledett a sötétben. A zajra felriadt Amira volt.
- Indulnunk kell! – hadarta Marcó, és miközben talpra ugrott, úgy érezte, hogy a fájdalomtól fényes karikák táncolnak a szeme előtt.
Húga értetlenül nézte, de a fiú már meg is ragadta a karját.
- A Fekete Báró! – suttogta, és megindult a folyómederben.
Amira nem ellenkezett. Az alvástól erőre kapott, és most viszonylag sebesen követte bátyját a sötétben.
Lódobogás hallatszott a magasból, majd apró göröngyök záporoztak le a partoldalon. Marcó megragadta a húga karját, és még nagyobb iramot diktált. Tudta, hogy ha a lovasok leereszkednek, ők könnyű prédákká válnak a csúszós agyagfalak között.
Aztán váratlanul, nem messze előttük, ott, ahol nem volt olyan meredek a partoldal, keskeny ösvényt vett észre.
- Erre! – sziszegte hátra a húgának, és a szűk vájat felé húzta. – Erre nem tudnak utánunk jönni.
A lovasok akkor értek le a mederbe, és indultak a gyerekek után, amikor a testvérek fölértek. Az elöl vágtató Báró két árnyat látott eltűnni a jobb oldali árokparton. Azonnal meghúzta a kötőféket, és halkan hátraszólt:
- Tovább! Száz méterre van egy feljáró. A Koldusnegyedbe tartanak!
A partoldalba vágott emelkedő egy aprócska térre vezetett. Húsz méter hosszú lehetett, és talán ugyanennyi széles. A fal mellett körben hosszúkás, sötét csomagok hevertek furcsa összevisszaságban. A térről egyetlen utca nyílt, az is a túloldalon.
A testvérek oda tartottak. A mászástól és a menekülés izgalmától kimerülten haladtak át a téren, amikor Amira megbotlott valamiben. Marcó talpra segítette, és éppen indultak volna tovább, amikor a hosszúkás csomag váratlanul megmozdult.
A gyerekek rémülten ugrottak hátra. A téren heverő csomagok egymás után elevenedtek meg és álltak talpra. Aztán egyszerre megindultak feléjük.
Amira felsikoltott.
Marcó azonnal megragadta, majd húgát maga mögé tolva hátrálni kezdett a sikátor felé. Az árnyak azonban nem tágítottak. Egyre szorosabb gyűrűbe vonták őket.
- Hús! – csattant fel egy rekedtes hang az egyik kámzsa alól.
- Hús! – hangzott fel a tér egy másik pontjáról is.
- Hús! Hús! – nyíltak éhes, csámcsogó hangra a kámzsák alatti szájak.
Néhány méterre lehettek a szűk utcától. A köröttük kántáló tömeg csupán vánszorgott, könnyedén kitértek előlük, amikor hirtelen egy kéz ragadta meg a fiú lábát. Újabb kámzsás feküdt a fal tövében.
- Hús! – nyöszörögte.
- Nincs! – kiáltotta Marcó, és kitépte magát.
- Hús – sírta szinte hangtalanul a földön fekvő csomag, és kitárt tenyérrel kapott a továbbsiető után. – Húúús...
Amint a testvérek bejutottak a térről nyíló szűk utcába, a csuklyás alakok, mintha csak láthatatlan falat húztak volna eléjük, megtorpantak. Egy se merte követni őket a sikátorba.
Marcó is megállt, és értetlenül figyelte a tér torkolatánál tolongó árnyakat. Némán bámulták a két testvért, csak a szemük villogott mohón a kámzsájuk alól. Nem értette, miért nem mernek belépni, de nem is érdekelte. Lényeg, hogy nem jönnek utánuk. 
Amirára nézett, aki még mindig a mögöttük imbolygó alakokat bámulta, és intett neki, hogy menjenek tovább. A lány bólintott, amikor váratlan horkanás hallatszott, majd ideges patadobbanás.
Rémülten álltak meg. Óriási alak magasodott előttük az úton: a Fekete Báró.
Marcó tudta, hogy elvesztek. Mögöttük az árnyak, előttük a katonák, oldalt pedig a sikátor komor falai.
Ekkor egy utolsó, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Az utca falát alkotó házak felé mozdult, hátha nyitva találja valamelyik ajtót, hogy húgával arra meneküljön tovább, de még fél métert se tehetett, amikor váratlan dolog történt. 
A Fekete Báró villámgyorsan kirántotta a kardját, elfordította a markolatot; kattanás hallatszott, a széles kard pengéje kettévált, és átcsúszva a markolaton, íjjá alakult. A katona egy pillanat alatt felajzotta, és Amira mellkasának szegezte.
- Állj meg, ha élni akarsz! – csendült fel a Báró érces hangja.
- Mi nem csináltunk semmit!
- Tudom – felelte hidegen a katona, majd íját leeresztve hátrafordult a nyeregben. – Hozzátok őket! – vetette oda katonáinak, akik azonnal közelebb léptettek.
A Báró újra a testvérek felé fordult, aztán dühösen felmordult. A gyerekek nem voltak sehol. Egyszerűen nyomuk veszett.
A Báró kirúgtatott, elkapta a legelső keze ügyébe kerülő kámzsást, és mint a tollpihét, a levegőbe emelte.
- Hol vannak? – kérdezte fenyegetően, és megrázta a koldust. – Hová tűntek? Felelj!
- A szörny... – nyöszörögte a kezében himbálódzó csomag artikulálatlanul.
- Hová bújtattátok őket? – dörögte újra az óriás, azzal a szerencsétlent a sikátor falához vágta.
- Elkapni őket! – üvöltötte a háta mögött álló lovasok felé fordulva. – Mindet! Egytől egyig! Összefogni az összes rühes, rothadó férget! Tudni akarom, hová lett az a két kis fattyú!(…)