A hermeneutika magyar történetének elfelejtett darabjai kerülnek az olvasó kezébe, amikor Varga Istvánnak (1776–1831), a Szentírás-magyarázat debreceni professzorának megje­lennek Bevezetés a szent hermeneutikába (1821) és Bibliai hermeneutika (1807) című művei, illetve a második kötetben két magyar nyelvű írása: Az ótestamentom hermeneutikája (1807) és Az újtestamentom hermeneutikája (1816). Varga István nem elégszik meg az Írás csupán grammatikai históriai értelmezésével, hiszen a Szentírásban az az igény szólal meg, hogy nemcsak saját korának dokumentuma, hanem mindenekelőtt Isten történeti kinyilatkoztatásának tanúja, Istenről szóló beszéd (theo-logia) legyen.

„Ha olyan szók jönnek elő valamely ótestamentumi könyvben, melyeknek jelentését nehéz bizonyosan megtudni, vagy azért, mert ritkán fordulnak elő, vagy azért, mert több jelentéseik vagynak egynél: az ilyenekre nézve szükségesképpen azt kell megvizsgálni, hogy a szóknak és szentenciáknak összeköttetése, vagy a Contextus, miképpen határozza meg az ilyen szóknak jelentését. Mert minden Íróról, a leggyakorlattalanabbról is fellehet azt tenni, mint bizonyost, hogy abban, amit írt, bizonyos tzélja vólt, hogy olyat nem írt, ami tzéljára nem tartozott, vagy, hogy összeillő dolgokat akart írni.”

„Aki az Új Testamentumot kívánja megérteni, mindennek előtte egy egy szóknak, külön külön, vagy többek tevődvén együve, a Jelentéseiket kell tudnia. – Némely szók tulajdonképpen, mások trópussal, némelyek erő vagy emphasis nélkül, mások ismét úgy, hogy hogy több fekszik alattok, mint első tekintettel látszik. Némely szók a közönséges életbeli módon, mások ismét az Új Tudomány természete szerént vannak vagynak mondva.”