Nincs küzdelem győztes és vesztes nélkül. A harc már csak ilyen. Ebből következik, hogy ha azért kerülöd a versenyhelyzetet, mert félsz, hogy alulmaradsz, minden bizonnyal kisebbrendűségi érzéssel küszködsz. Ha nem tudsz beállni a játékba és kockáztatni, hogy nem nyersz, nyilván azt hiszed, minden emberi értéked elvesztése a tét.
Vannak, akik ezért nem ismerkednek. Mi lesz, ha elutasításba ütköznek? Vagy ezért nem járnak társaságba. Van olyan a ruhájuk, mint a többieké? Tudnak-e eleget valamely témáról ahhoz, hogy részt vegyenek a beszélgetésben?
Attól való félelmükben, hogy mit gondol róluk a világ, milliók fosztják meg magukat egy sor érdekes tapasztalattól és örömtől, csak mert megbénítja őket a tudat, hogy a versenyben lelepleződhetnek a gyengeségeik.
Ezek az emberek túl komolyan veszik az életet. Meg kell tanulniuk lazítani, és élvezni a cselekvés örömét.

Mindannyian féltünk már attól, hogy megszól a szomszéd, kinevetnek a kollégáink, nyakunkra nő a gyerekünk, elhagy, akit szeretünk. Félelmünkben aztán hibát hibára halmozva rendszerint sikerül is elérnünk, hogy legsúlyosabb aggodalmaink jogosnak bizonyuljanak.
Ha megtanulnánk önmagunk szüntelen bírálgatása nélkül élni, sokkal könnyebben viselnénk az élet valódi terheit. Paul Hauck, a Hétköznapi pszichológia sorozat több sikeres kötetének Így szeress, hogy szeressenek!, A féltékenység, Légy jó önmagadhoz! szerzője meggyőz arról, hogy minden viselkedésformánkat tanultuk, s ha nem válik be, csakis rajtunk áll, hogy változtassunk rajta.

Hozzászólok