A nagy sikerű Melltartó és seprűnyél  története, a boszorkányos bonyodalmak folytatódnak a kötetben. Rachel mamája, aki boszorkány, nem hajlandó varázsolni. Vagy mégis? Honnan kerül hirtelen elő annyi udvarló, hogy szinte sorban állnak nála? Rachel húga, Miri, szintén boszorkány, de ő még csak tanulja a mesterséget. Talán túl sokat akar, és nem sikerül egyszerre megoldania a világ összes gondját a bozóttüzektől a bálnák pusztulásáig. Valami mindig félrecsúszik… Máskülönben hogyan kerülnének tehenek az iskola tornatermébe? És miért nem az szeret bele Rachelbe, akinek kellene? Rachel pedig legnagyobb bánatára továbbra sem boszorkány. Ötleteivel és jóakaratával mégis neki sikerül helyrehozni sok-sok elrontott varázslatot. Pedig továbbra sem tartozik a menők közé. És a szalagavatóra sem megy el. Lehet, hogy ez az igazi mágia?

Részlet a műből: 

Repülő söprűn ülök, két karom görcsösen fonódik kishúgom dereka köré.

– Jól vagytok, lányok? – kiabál le anyu a nyaraló emeleti ablakából. – Nem szédültök? Talán mégsem kellett volna hagynom, hogy erre rábeszéljetek. 
– Remekül vagyok – csicsergi Miri.
– Én is – hazudom, amint föl-le zötykölődünk, mint valami kísérteties mérleghintán. Műanyag söprűn lovagolunk, több mint egy méterrel a föld fölött. Miféle tébolyodott világban lehetnék jól? Ajkamba harapok, minden izmom görcsbe rándul a félelemtől, szememet ki nem nyitnám a világ minden kincséért sem.
– Ne maradjatok el egy óránál tovább – figyelmeztet anyu. – Vagyis pontban tizenegyre gyertek haza! Nyitva hagyom az ablakot, egyenesen berepülhettek rajta. Ha úgy látjátok, valaki észrevett benneteket, azonnal gyertek vissza! És Rachel, le ne vedd azt a bukósisakot!
Honnan tudja, hogy azt akartam? 
– De viszket tőle a fejem!
– Nem fogja levenni – veregeti meg Miri a térdemet. – Készen állsz? Gyerünk!
Hányingerem van és szédülök. Ez talán mégsem volt olyan szuper ötlet. A lábam mintha rongyból lenne, és a söprű máris horzsol. 
– Ne menj nagyon gyorsan – sipítom élesen, mintha most lélegeztem volna be egy léggömbnyi héliumot. – És nagyon magasra se. Nehogy egy repülőnek vágódjunk, és ne…
A söprű előrelendül, lenyelek egy sikolyt, és már ott repülünk New York állam északi része fölött.
– Vigyázzatok magatokra! – kiabál utánunk anyu.
Repülök. Repülök! Repülök!!!!!!!!!!!!!!!!
Ha arra gondolok, hogy vissza kell mennem az iskolába, kiráz a hideg; de legalább a tavaszi szünet alatt szárnyalok. A szó szoros értelmében.
Ahogy elhúzunk a bérelt nyaraló kapuja mellett, és már a földút felett repülünk, óvatosan kinyitom a jobb szememet. Szél cirógatja az arcomat, a karomat, a hajamat… Azt hiszem, épp most fújt bele egy levelet az orromba. De kit érdekel? Ez tök jó!
Ne nézz le, ne nézz le!
Lenézek.
Cipőfűzőm a vadonatúj rózsaszín sportcipőm két oldalán fityeg, mint a lefegő kutyafül. Dupla csomóra kellett volna kötnöm. Az új rózsaszín sportcipőt anyutól kaptam vigasztalásul. Hogy a szívszaggató történetet rövidre fogjam, a szünet első napjait végigkeseregtem, mert életem nagy szerelme, Raf Kosravi meggyűlölt, amiért (akaratlanul) felültettem, és apám esküvőjére mentem el, nem pedig vele a Tavaszi Mulatságra.
Szép volt anyutól, hogy megvette nekem ezt a cipőt. Újabban igyekszik megértőbb lenni. – Látom, Miri, hiába tiltalak el attól, hogy használd a varázserődet – tette le a darab peppertofus (pepperóni formájú, pocsék, ízetlen tofudarabokkal megrakott) pizzáját aznap este, amikor engem az ajándékkal próbált felvidítani. – Ha így is, úgy is élsz vele, mint az utóbbi két hónapban, legalább tanuld meg felelősségteljesen alkalmazni. Mindhárman elutazunk. Csomagoljatok!
Tátva maradt a szám. Anyu végre megvilágosodott! Igazság szerint csak nemrég tudtam meg, hogy az anyám boszorkány. Meg a húgom is. Mindenki boszorkány, egyedül én nem. Na jó, apu meg a barátnőim sem. De mindenki, akivel egy fedél alatt élek. És anyu szigorúan kikötötte, hogy amíg Miri be nem fejezte a képzést, szó sem lehet varázslásról. Ő maga mágiaellenes, nem akar gyakorló boszorkány lenni. Szóval óriási eredmény, hogy most meggondolta magát. 
– Igen! – ujjongtam, és már azon törtem a fejem, mit vigyek magammal. Menő cuccokat, vagy csak olyan „úgyse lesz ott senki, akinek tetszeni akarok” melegítőket? Nekem nagyon jól jött, hogy elutazunk, főképp mert Tammy, a legjobb és (most, hogy az iskolai divatbemutatón úgy leszerepeltem) egyetlen barátnőm a Mexikói-öbölben tölti a tavaszi szünetet a mamájával meg a mostohamamájával (igen, a mamája egy nőhöz ment feleségül). – Mágiát mindenkinek! Nem próbálhatnánk ki valami szerelmi varázslást Rafon?
– Ne élj vissza a szerencséddel! – válaszolta anyám. – A szerelmi varázslást nem nevezném éppen felelősségteljes eljárásnak.
Mire jó, hogy az embernek boszorkány a mamája, ha még egy nyamvadt kis szerelmi varázslást sem lehet megkapni tőle? Jó lenne, ha a barátom is volna, nem csak az anyám.
A lényeg az, hogy másnap reggel bőséges ennivalót hagytunk ott a macskánknak, Tiggernek meg az aranyhalunknak, Goldie-nak, kocsit béreltünk, és elindultunk kényelmes manhattani lakásunkból egy bérelt kunyhóba a semmi közepébe, ahol anyu szerint nem fogják kíváncsi szomszédok kilesni gyanús üzelmeinket.
Szerdán este érkeztünk meg, két teljes nappal ezelőtt. Negyvennyolc óra a két hálószobás viskó molyirtó- és almaszagában. Negyvennyolc óra kábeltévé nélkül. DVD nélkül. Internet nélkül. Nem volt semmi dolgom, csak nézhettem, ahogy anyu tanítja Mirit, márpedig bármilyen meglepő, ez nem nagy mulatság. Na jó, félig-meddig mulatság. Legalább Mirinek végre szabad a gyakorlatban is varázsolnia, nem kell beérnie azzal, hogy a boszorkányság történetét szajkózza. De hamar megunja az ember, hogy azt lesse, sikerül-e Mirinek mindenféle élettelen tárgyat megtartania a levegőben.
Látni, hogy a barackrózsaszín kávésbögre ott lebeg a konyhaasztal fölött hét centivel, hihetetlen. Tíz centivel, eszméletlen. Tizenhárom centivel, őrület. Tizenhat centivel… dögunalom. Két nap után a lebegő edények már nem valami izgalmasak. Mi tagadás, egyenesen álmosítóak. Csak ma délután jutott eszembe, amikor anyu azt mutatta Mirinek, hogyan lebegtessen egy papírtörülközőt, hogy ha a húgom egy törülközőt tud röptetni, minket miért ne tudna elrepíteni?
Előkerestem az előszobaszekrényből a söprűt. Régi volt és göcsörtös, némelyik szála derékszögben meggörbült, de azért megfelelt. 
– Igaz a „seprűnyélen lovagoló boszorkányok” legendája? – rántottam elő, mire a fejemre esett egy szemétvödör. 
– Hát… – tétovázott anyám. – Nem.
Ezt nem vettem be. Ha egy törülköző lebeghet a levegőben, egy söprű miért nem? 
– Esküszöl? – léptem hozzá, és mélyen zöld szemébe néztem.
Nem felelt, csak lerágott körmű kezével beleszántott vállig érő festett szőke hajába, és megvonta a vállát.
– Tessék? – ugrott föl a székről Miri, s a papírtörülköző lassan visszaereszkedett az asztalra. Még jó, hogy a poharakat előző nap lebegtette. – Nekem azt mondtad, a repülő söprű csak mítosz!
– Tudom. – Anyám egy percig a körmét rágta. Ez az utálatos szokása közös a húgommal. – Mert féltettelek. Nem akartam, hogy Manhattan fölött repkedj, és nekimenj az Empire State Buildingnek.
Tapsikoltam a boldog izgalomtól. Mától fogva előkelően utazom. Izzadságszagú, zsúfolt metró? Soha többé! Futás az iskolába, mert elkésem? Aligha. Én már csak a söprűjáraton közlekedem. 
– Taníts meg rá! – visítottam.
– Mármint engem taníts meg – szólt közbe gonoszul Miri.
– Ha tudom, hogy repülni tanítalak, hoztam volna cigarettát – sóhajtott fel anyám.
– Megígérted, hogy le fogsz szokni! – morogtam.
– Tudom, tudom. Le is fogok, rendben? Csak hát nagy megpróbáltatás lesz hagyni, hogy repüljetek – rágta a körmét megint. – Megtanítlak, de meg kell ígérnetek…
Hogy vigyázunk magunkra, hogy lassan megyünk, hogy alacsonyan repülünk, akármit, igen, igen, igen!
– …hogy viselni fogjátok a bukósisakot.
Felnyögök. Csak az én anyám képes elérni, hogy ciki legyen még egy olyan szuper dolog is, mint a repülés.

***

A heves szél a szájamba fúj egy fürtöt vállig érő barna hajamból. De kit érdekel? Repülök! Igaz, azok alatt a becsatolt szíjú, béna bukósisakok alatt viszket az ember feje, de akkor is nagyon szerencsés vagyok. Mondjátok meg, hány tizennégy éves repülhet úgy, hogy nem ül egy repülőgép túlnyomásos utasfülkéjében? Itt nincs földimogyoró, nincs vészkijárat, nincs utaskísérő. Nincs síró csecsemő. Nem terpeszkedik a karfán valami idegen. Nem mászik át rajtad két másodpercenként egy nyughatatlan utas a mosdóba menet. Ez sokkal kulturáltabb.
Ráadásul anyu megmutatta Mirinek, hogyan rögzítsen mindegyik bukósisakhoz egy menő éjszaki szemüveget, hogy a sötétben is lássunk.
Rajta! Ez az! Szuper! Dermesztő.
Bár már áprilisban járunk, mintha a tél közepébe pottyantunk volna. Hiába húztam a farmerem alá harisnyanadrágot, a kabátom alá meg pulcsit, csupa libabőr vagyok. Ha egyik kezemmel elengedném Mirit, egyből lezuhannék, és idő előtt halálomat lelném, az tuti. Mégis majd meghalok, hogy megvakarhassam a fejemet a sisak alatt.
– Hová menjünk? – kiabál hátra Miri.
– Kit érdekel? Csak repülj!
Az éjszakát hasító madár vagyok. Tengerpart fölött sikló papírsárkány. Rügyező fák koronája fölött repülünk el, és nem tudom abbahagyni a vigyorgást, bár szörnyen viszket a fejem. 
– Magasabbra! – kiáltom.
Felemeli a söprű orrát, és ahogy fölfelé száguldunk, nagyon szorosan bele kell kapaszkodnom, nehogy lecsússzam hátul, mégsem tudok betelni a repüléssel. 
– Most egy háromszázhatvan fokos fordulatot!
– Egyenesen is alig tudok menni! – tiltakozik Miri. – És ne beszélj: koncentrálnom kell! – Bár anyuval megbűvölték a söprűt, a repüléshez kézzel (és mágiával) is irányítania kell.
Elhagyunk még egy sötét utat. A városban sehol egy lélek, ezért is egyezett bele anyu a repülésbe. Senki sem lát meg bennünket. Nicsak, ott egy madár, egy repülőgép, két lány egy söprűn!
– Odanézz! – bökök új cipőm orrával egy lenti tanya felé. Legalább ötven legelésző tehén nézi, ahogy elsiklunk fölöttük. Megcsap a trágyaszag, jó volna, ha nem kellene két kézzel kapaszkodnom Miribe, és befoghatnám az orromat. 
– Az mi? – mutatok cipőm orrával a tarka fényekre a távolban.
Arrafelé fordítja a söprűt, és megindulunk a villódzó kékek, vörösek és sárgák felé, amelyek egyre jobban hasonlítanak egy hatalmas női arcra, ahogy közeledünk.
– Autósmozi! – ujjongok. Csak egy árva kocsi áll benne, tehát az üzlet nem megy valami fényesen. Legalább kevesebben láthatnak meg bennünket. Miri egy magas fa mögött lebeg, nehogy a sofőr meg a partnere észrevegyen minket. Mindig szerettem volna autósmoziba menni. Azt hittem, ilyen már nincs is. Megcsap a múlt lehelete. A burkolat kockakő, nem beton. A hatalmas vetítővászonhoz vezető két sor lámpa halványan dereng az éjszakában. Milyen romantikus! Nagyot sóhajtok.
Ha boszorkány lennék, egyedül azt kívánnám, hogy Raf megint szeressen. Azt se bánom, hogy már csak egyetlen barátnőm maradt. Semmi mást nem kívánnék, csak Rafot.
Jó, rendben, talán még azt is, hogy végre ne viszkessen a fejem. De ez sokkal, sokkal lejjebb van a listán.
Behunyom a szememet, és lenyelem a gombócot a torkomban. Nem szabad Rafra gondolnom. Nem szabad arra gondolnom, mi lehetett volna. Tovább kell lépnem. 
– Nem mehetnénk el innen? – kérdezem. Miri berúgja a söprűt, és visszatolatunk a közeli úthoz. – Vigyázz – figyelmeztetem –, ott jön egy kocsi.
Felrántja a söprű orrát, nehogy az apró fehér Toyota Tercel sofőrje meglásson bennünket. – Azt hiszem, leparkolt – mondja.
Szuper. Talán csókolóznak benne, hogy még jobban fájjon a szívem. Mindenkinek van fiúja, csak nekem nincs. Még az első csókon se vagyok túl. Nem igazán. Talán soha nem is leszek. Hacsak Raf meg nem bocsát… Még három nap R- napig. Raf napjáig. A régi-új románc napjáig. Most New Orleansban van, ott tölti a tavaszi szünetet. Ha tudnám, melyik szállodában lakik, Mirivel odarepülhetnénk a söprűn, és szerenádot adhatnánk neki bánatos dalokból.
Azt már nem! Ez olyan, mintha futnék utána. (Na és? Az, hogy naponta negyvenszer elmegyek a szekrénye mellett, nem olyan?)
Várjunk csak! Abban a kocsiban nem ketten ülnek. Hanem egy nő. Egyedül. És a kormányba veri a fejét. Most meg kinyitja a kocsi ajtaját. Megkerüli az autót, és kinyitja a csomagtartót.
Te jóságos ég! Talán egy hulla van benne! Lehet, hogy egy gyilkosság végső fejleményét látjuk. De nem mondhatjuk meg a rendőrségnek, hogyan szereztünk tudomást a dologról, ezért névtelenül kell telefonálnunk egy nyilvános telefonról, hangtorzítóval, amitől férfihangunk lesz…
A nő jelzőfényeket vesz elő. Az más.
Viszket. Viszket, viszket. Anyu úgyse tudja meg, ha egy fél másodpercre leveszem.
Miri épp meg akar fordulni, hogy elhúzzunk onnan, amikor szólok, hogy várjon.
– Tessék? – kérdezi bosszúsan. – Nem láthat meg bennünket! Mi van, ha lefényképez a mobiljával, és e-mailen elküldi a fotót a bulvárlapoknak? Minket meg becsuknak valami szigorúan titkos kormányzati létesítménybe, mint az Ötvenegyes övezet?
– Csak állj meg! – utasítom. Különben sem engem fognak bezárni a gumiszobába villanydrótokkal a fejemben. De majd meglátogatom őt.
Csikorogva leállítja a seprűt, egy helyben zötykölődünk az út fölött.
(…)