Amikor három év múltán Tóbiás visszatér a tölgyre, szomorú kép tárul a szeme elé. Furkó Döme és Türkiz Leó zsarnoksága alatt a fa sorvadásnak indult. Az ágakon sűrű zuzmótelepek és moha, a kéreg kiszáradt és felrepedezett, a lombozat megritkult. A közeledő tél talán a parányi falakók pusztulását hozza. A fafőtanács tudósait és a pőréket munkatáborokba hurcolták, Liliát egy tojásbörtönben tartja fogva Leó. Ám a három fiatal, Tóbiás, Lilia és Leó származását olyan titok övezi, amely mindent megváltoztat, és mire beköszönt a tavasz, új időszámítás kezdődik a fán.

Egy felejthetetlen liliputi világot tár elénk az utóbbi évek legnépszerűbb francia kalandregénye. A számos nemzetközi díjjal kitüntetett könyv meghódította Európát, új, izgalmas hangon szól barátságról, harcról, szerelemről, természetről, családról, emberségről.

A KÖNYV LEGFONTOSABB DÍJAI

2006 Saint-Exupéry-díj (Franciaország)
2006 Tam Tam-díj (Franciaország)
2007 Sorcières-díj (Franciaország)
2008 IBBY-díj (Franciaország)
2008 Versele-díj (Belgium)
2008 Zilveren Griffel-díj (Hollandia)
2009 Marsh Award fordítói díj (Nagy-Britannia)
2009 IBBY fordítói díj (Magyarország)

Timothée de Fombelle 1973-ban született. Franciaországban és Vietnámban tanított irodalmat, majd érdeklődése a színház felé fordult. 1990-ben színitársulatot alapított, drámáit saját rendezésében vitte színre. A világítótorony című színdarabját tizennyolc évesen írta, Oroszországban, Litvániában, Lengyelországban és Kanadában is bemutatásra került.Ágrólszakadt Tóbiás az első regénye, amely egy csapásra meghozta számára a nemzetközi sikert; magyar, angol, olasz, német, török, holland, lengyel fordítása mellet hamarosan bolgár, cseh, görög, spanyol, héber, japán, koreai, litván, portugál, román, vietnámi nyelven is olvasható.

RÉSZLET A KÖNYVBŐL 

A REGÉNY KÖTETEI

I. Ágrólszakadt Tóbiás - A számkivetett
II. Ágrólszakadt Tóbiás - Lilia szeme

1. fejezet

CSONKA SZÁRNY

Ha az ostobaságnak súlya lenne, az őrnagy alatt már rég megreccsent volna a faág. A kérgen ült, lábát a semmibe lógatva, és nyilakat lődözött egy fekete alakra, amely közvetlenül alatta vergődött. 
     Élcsavar őrnagy ostoba volt, végtelenül ostoba, s ha ostobaságról volt szó, buzgalma nem ismert határokat. E tudományban túltett egy szakértőn is: zseni volt. 
     A fára éjszaka telepedett ködpamacsokkal és jeges széllel. Igazából egész nap megmaradt a sötétség. A facsúcsot egy napja világvégi feketeség nyelte el az égben. A nyirkosság súlyos mézeskalácsillatot sodort felfelé az ágakról.
     - Kétszáznegyvenöt, kétszáznegyvenhat…
     Hány nyílvessző kell még ahhoz, hogy végezzen ezzel a fanedvbe ragadt kis bestiával? A durva szőrű kabátba burkolózott Élcsavar számolt.
     Hüvelykujjait a kabátja alá dugta, hogy csattintson egyet a nadrágtartójával.
     - Kétszázötven…
     Elégedett borzongás futott végig rajta, és újra összegombolta ruhája nyakát.
     Az őrnagy a múltban hosszú időn át hasonszőrű társait gyötörte, vitathatatlan tehetséggel. Aztán magántermészetű gondjai támadtak, és új életet kezdett, nevet változtatott, övét nadrágtartóra cserélte, nehogy felismerjék. Kitalálta magának az őrnagyi rangot, és óvatosságból már csak állatokat kínzott.
     Szép csendben, kissé félrehúzódva tette mindezt, mint egy agglegény, aki
titokban gyújt pipára, nehogy az anyja meglássa.
     Alant a szerencsétlen pára még egyszer a hóhérja irányába emelte fejét. Egy pillangó volt. Egy levágott szárnyú pillangó… A munkát durván, egy tompa élű fejszével végezték el. Csak két nevetséges taréjt hagytak a hátán, amelyek a semmiben verdestek. Mutatósra sikeredett barbár munka.
     - Kétszázötvenkilenc  számolt Élcsavar, miközben eltalálta a pillangó jobb oldalát.

Az őrnagy mögött, a sűrű ködben egyszer csak árny suhant el. Egy teljesen nesztelen kísértet. A sebesen mozgó árny felülről jött, súrolta a kérget, majd eltűnt a sötétben. Igen, valaki kileste a jelenetet. Az őrnagy semmit sem vett észre: az ostobaság egész napos elfoglaltság.

Élcsavar utolsó nyílvesszője a pillangó húsába fúródott. A nyomorék állat teste egyetlen nyögés nélkül megfeszült. 
     Az árny ismét átsuhant, rendkívüli fürgeséggel keringett a tengelye körül. Félig olyan volt, mint egy táncos, félig olyan, mint egy akrobata, és figyelt. Ezúttal valami tükröződött a pillangó szemében.
     Élcsavar nyugtalanul hátrafordult.
     - Te vagy az, közlegény?
     - A sipkáján át idegesen megvakarta a kobakját. Alacsony homloka volt, és kötött fejfedőt viselt, amely alól imitt-amott néhány zsíros hajtincs lógott ki.
     Kicsike feje és ritka agysejtjei ellenére Élcsavar jól tudta, hogy az árny nem valamelyik közlegényé. Mindenki róla beszélt: esténként egy rejtélyes árny surran át Csücsöktájon. Nem lehetett tudni, hogy ki ez a settenkedő lény, aki mintha őrködni akart volna a táj felett.
     Mások előtt Élcsavar tagadta, hogy hinne ebben a históriában. Még a szokásosnál is bárgyúbb képet vágott, és szánalmasan így szólt:
    - Micsoda? Egy árny? Éjszaka? Ha-ha-ha!
     De hajdani kellemetlenségei óta az őrnagy mindentől félt. Egyik reggel még a
lábujját is letépte az ágyában, mert a takaró alól kilógó rovarnak nézte.

    -  Közlegény -  kiáltotta, hogy mintegy megnyugtassa önmagát -, tudom, hogy te vagy az! Hagyd abba, vagy felkenlek az ágra…
     A jeges sötétségben ködfelhő lepte be az őrnagyot, és érezte, hogy egy kéz ereszkedik a vállára.
     - Jahahahahaaaaaaaaaj!
     Élcsavar úgy üvöltött fel, mint egy kis fruska. Hirtelen mozdulattal elfordította a fejét, és fogait a húsába vájta.
     Élcsavar őrnagy páratlan reflexekkel büszkélkedett. Mi tagadás, egy pillanaton belül visszavágott és támadást intézett a fenyegető kéz ellen. Bámulatos…
     Épp csak az oldalt tévesztette el, és érezte, hogy metszőfogai a saját vállába fúródnak és a csontjáig hatolnak.
     Ilyen nagyfokú ostobaság láttán joggal beszélhetünk zsenialitásról.
     Ezúttal hangos, rekedt kiáltás tört elő belőle, miközben felugrott fájdalmában. Élcsavar egy köntöst viselő, különös szerzet lábánál ért talajt.
     - Én volnék az, jelentem alássan és föléssen, én volnék. Fájdalommal tölti el, hogy megijesztettem?
     A jövevény megemelte köntöse szegélyét, és meghajolt.
     - Én volnék az, Bucika  - tette hozzá.
    Élcsavar, aki felismerte katonája utánozhatatlan nyelvezetét, kivillantotta a fogait. Felhorkant:
     - Bucifej közlegény!
     - Ne féljen, őrnagyom.
     - Ne féljek?! Ki fél itt? Talán én?
     - Bocsánatáért esedezem, amiért furkál a kíváncsiság, őrnagyom, de miért mart bele a saját vállába?
     - Idehallgass, Bucifej…
     Fenyegetőleg intett az ujjával.
     - Ha elmondod valakinek, hogy begyulladtam…
     Az őrnagy még mindig az ágon hevert. Kabátjára vörös bársony vállrojtot festett a vér. Bucifej elérzékenyülve hajolt felé, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse.
     - Részem lehet abban a megtiszteletlenségben, hogy segítségére lehetek?
     Meg akarta lapogatni Élcsavar vállát, hogy megvigasztalja, de az őrnagysebéhez ért, aki fájdalmában elvörösödött.
     Az őrnagy ereje fogytán leköpte katonáját, nehogy az közelebb jöjjön. 
     Bucifej oldalra lépve Þnoman bokázott egyet a levegőben. Felettese értelmi színvonala őszinte sajnálattal töltötte el. Miközben az összes katona vén tuskónak tartotta Élcsavar őrnagyot, Bucifej inkább nagy csecsemőnek látta. Az ő szemében apró kis csöppség volt, aki még mit sem tud az életről.
     Ahelyett, hogy remegés fogta volna el a szidalmaktól, Bucifej szíve szerint inkább cumit dugott volna Élcsavar szájába, gügyögött volna neki, megpaskolgatta volna az arcát.
     Az őrnagy szemügyre vette a katona öltözékét.
     - Ez meg mi?
     - Hálóköntös, őrnagy uram.
     - És ez?
     Arra a két meztelencsiga-szerűségre mutatott, amit a katona a lábán viselt. Bucifej hamiskás arcot vágott. Olyan volt, mint egy szalonköltő, aki eltévedt a ködben.
     - Pupucs, őrnagy uram…
     - Hogy mi?!
     - Ha nem tévelygek, jócskán benne járunk már az éjszakában. Pupucsot húztam. Aludtam, amikor hívattak.
     - Én nem hívattalak, te fajankó. Eridj haza!
     Bucifej meghallotta a pillangó kétségbeesett vergődését, s előrehajolt, hogy megnézze, mi az. Az őrnagy kinyújtotta a karját, hogy feltartóztassa.
     - Mit akarsz?
     - Úgy látom, valami mozog ott…
     - A magad dolgával törődj!
     - Beleragadt egy állat a fa nedvébe, vagy netalántán-talán tévedek?
     - Mit kószálsz erre, Bucifej? Meg akarod ütni a bokádat?
     - Jól teszi, hogy a kérdést felteszi, mert éppen azért jöttem, hogy…
     - Beszélj!
     - A lányka miatt -  mormogta Bucifej foghegyről.
     - A lányka miatt! Már megint a lányka miatt! - fortyant fel az őrnagy.
    -   Ha részletekbe bocsánatozhatok: a fogolylány a tűznököt kéreti.
     - Aztán minek?
     - Az ágymelegítője miatt.
     - A tűznök alszik -  süvöltötte Élcsavar.  Nem fogom felébreszteni a tűznököt egy ágymelegítő miatt!
     Élcsavar bűvöletében alig tudta levenni a szemét Bucifej papucsáról, aki így felelt:
     - Tudom, hogy a fogolylány rengető gombot okoz magának, őrnagyom, de ha egyszer a tűznököt követeli, hogy langyosítsa meg az ágymelegítőjét…
     Élcsavar már nem hallotta őt. Merően bámulta Bucifej lábát, és képzeletben lehúzta a lábbelijét.
     Féltékeny volt.
     Az a pupucs. Ő is olyat akart magának. 
     Nem bírt ellenállni a kísértésnek. Odalépett, csizmájával a papucs orrára taposott, hogy odaszögezze az ághoz, majd erőteljes karjával jókorát lekevert Bucifejnek, aki harminclábnyira repült.

Élcsavar őrnagy néhány perccel később bekopogott a tűznökhöz. Fújt a szél.
     - A lány a tűznököt kéreti  - szólt be az ajtón.
     Kinyílt egy spaletta. Egy kicsike arc tűnt fel az ablaknyílásban. A tűznök volt az. Még a sötét éjszakában is lerítt róla, hogy nem éppen finom lelkű ember. Hosszúkás, csontszerű fej és sápkórosan vörös szempár. Behajtotta a spalettát, majd morgolódva megjelent a küszöbön.
     A tűznök kicsi volt és púpos. Kezében mécsesbe rakott gyertyát hordozott, púpját meg sötét ruha alá rejtette, amelynek a csuklyája beárnyékolta a homlokát.
     Egy röpke pillanatra megállt, hogy megszemlélje Élcsavar lábát. Élcsavar őrnagy elpirult, és szemlesütve többször is lábujjhegyre állt.
     - Pupucs -  magyarázkodott.
     A tűznök szó nélkül az őrnagy után indult.
     Az egész vidék ágacskák szövevényes rengetege volt. Csak az nem tévedt el ebben az ágak alkotta, a fa többi részétől olyannyira különböző gömbszerűségben, aki ismerte az utat. Tiszta időben, holdfényben mintha kiviláglott volna, hogy mi is volt eredetileg ez a facsúcsra rakott rőzseköteg.
     Egy fészek!
     Egy észvesztően nagy fészek. Nem olyan, mint azok a barázdabillegető-fészkek, amelyeket száz ember könnyedén szétbontott egy éjszaka alatt. Nem. Ennek a fészeknek nem látszottak a határai. Egy óriási madár által elhagyott fészek a legmagasabban húzódó ágak között.
     Ezen a megaszalódott tájékon tilos volt a tűzgyújtás. Csupán a tűznöknek volt joga rá, akit csakis végszükség esetén rendeltek oda. Micsoda dolog volt hát azért zaklatni a tűznököt, hogy langyosítson meg egy egyszerű ágymelegítőt?
     A köd egyre sűrűbb lett. Az őrnagy haladt elöl. Minden lépésnél kis híján elcsúszott a Bucifejtől elcsaklizott papucsban.
     - Egy ágymelegítőt! Nem akarok rosszindulatú lenni  - dünnyögte -, de a főnök szerintem rosszul teszi, hogy elnézi ennek a kis csitrinek a szeszélyeit…
     A tűznök egy árva szót sem szólt, ami a legjobb módja annak, hogy valaki okosnak tűnjék. Pedig nem volt mitől félnie, ha Élcsavarhoz hasonlította magát. Az őrnagy mellett még egy éjjeliedény is észlénynek tetszett.
     A tűznök hirtelen megállt. Zajt hallott a háta mögül. Megfordult, és kissé feljebb emelte pondróbőrből készült mécsesét. Fekete csuklyája meglebbent egy nedves fuvallattól. Az a különös érzése támadt, hogy követik. A sötétséget fürkészte, de nem vette észre az árnyat, amely lecsúszott egy ágon, egy másikra szökkent, majd lekuporodva közvetlenül felettük egyensúlyozgatott.
     - Jön, tűznök uram?  - szólt hátra az őrnagy.
     A tűznök habozott, majd továbbindult.
     Az árny három lépés távolságból, észrevehetetlenül tovább követte.
     Ha kezdetben kuszának tűnik is a fészek, hamar kiderül, hogy labirintusát mértani szigorral alkották meg. Egyik-másik ágkereszteződésnél lámpások világítottak. Ezek a hatalmas lámpák közvilágítás gyanánt szolgáltak holdvilágtalan éjjeleken és jelzőfényként ködös időben.
     Hideg lámpák voltak. Mindegyiket egy dobozszerű papírbura alkotta, amelyben egy fényes bogár lakott. Külön e célból tenyésztettek lámpabogarakat. Két-három fénynök tenyészete messze ágon híres volt kiváló minőségéről. Céhbe tömörültek, és a már hosszú ideje nyomorban és félelemben tengődő többi falakó irigyen tekintett rájuk.

A csücsöktáji fészek tiszta volt, simára gyalult ágacskákkal, kötelekkel megerősített ágkereszteződésekkel. A legmeredekebb járatokba lépcsőfokokat faragtak. A fészek szívében, a fával és mohával keveredő szalmaszálak ijesztő alagúthálózatot alkottak.
     Nyilvánvaló volt, hogy valami felső intelligencia áll e mögött az élettelen fából készült fellegvár mögött. Dermesztő, zord, de tökéletesen megalkotott világ. Ki építhette a csücsöktáji fészket? Nem lehetett pusztán egy madárelme műve.
     Amikor a fészek tetejére értek, még lenyűgözőbb látvány tárult a két férfi szeme elé. Egy fuvallatnak köszönhetően egyszer csak előbukkant a ködből az a csoda. 
     Három sima és csecsemők orcáját idézően rózsaszínes, háromszáz könyök magas, formájukat és fennköltségüket tekintve tökéletes tojás meredt az ég felé.
     Hatalmas tornyokra hasonlítottak, amelyeknek a csúcsán ködfoszlányok akadtak fenn.
     - A tojások! - mondta az őrnagy, mintha feltételezhető lett volna, hogy a másik nem látja őket.
     Felmásztak egy utolsó, holtfából épített kaptatón, majd megálltak, hogy magukba szívják az éjszakát. A vihartól kénkőszag terjengett a levegőben. Már csak a fehér erdőn kellett átvágniuk: egy pihe- és tollerdőn, amely a fészek közepét bélelte ki, és a három tojást óvta. Csupán három út vezetett ezen a járhatatlan vidéken. Rajtuk kívül minden olyan szűz, olyan érintetlen dzsungel volt, mint egy hófödte tájék.

Egy órával később a déli tojás őrszemei meglátták a két érkező férfit. Pillanatok alatt zajlott le az egész. Hagyták, hogy a tűznök egymaga menjen fel a tojás belsejébe vezető pallón. Eltűnt a tojáshéjban. 
     A kint maradt egyik őrszemet mintha valósággal rabul ejtette volna Élcsavar lába.
     - Pupucs  - adta tudtára az őrnagy álszerényen.
     A többi őr is közelebb jött.
     - Micsoda?!
     - Pupucs - ismételte meg egy kövér katona.
     - Mi?!
     - Pupucs! - üvöltötte Élcsavar.
     Egyikük sem vette észre, hogy az oldalfalon egy árny kúszik fel a tojás csúcsának szédítő magasságába, és a történteket figyeli.

     A tűznök rövid időn belül újra feltűnt a pallón. Gyorsan lépkedett. Dühösnek látszott. Élcsavar kérdéseket akart feltenni neki a fogolylánnyal kapcsolatban, a tűznök azonban kíméletlenül félretolta. A fehér erdő felé indult.
     - A tűznök nincs elragadtatva -  jegyezték meg maguk közt az őrök. 
     - Mit csinálhatott vele a lány? -  kérdezte az őrnagy.
     A gyertyahordozó arckifejezését nem lehetett látni. Görnyedten lépkedett a csuklyája alatt. Élcsavar utolérte.
     - Elkísérem, tűznök uram.
     Pillanatokon belül szembetalálkoztak Bucifej közlegénnyel, aki mezítláb jött felfelé a fehér erdőből.
     Bucifej hálóköntöse félig elszakadt, több foga kitörött, de legfőképpen az vágta mellbe, amit csak Élcsavar távozásakor vett észre. A pillangó… Szegény pára a szeme láttára múlt ki és fosztatott meg örökre az égtől. Az őrnagy ilyen szörnyűségre lett volna képes?
     - Af nem lehet -  motyogta.
     Bucifej egy csapásra hét fogat és jó adag naivitást veszített. Élcsavar nem csupán nagy, éretlen csecsemő volt, hanem gyilkos is. Nem más. És azt az érzést, amit Bucifej felfedezett magában, haragnak hívták.
     - Femét dög…
     Bucifej a két elhaladó férit nézte. Az őrnagy ügyet sem vetett rá. Bucifej közlegény a papucsot kereste tekintetével, amelyet Élcsavar erőszakkal elvett tőle. Furcsamód egy másik lábon állapodott meg a pillantása. A tűznökén.
     - A hétfáfát…
     Bucifej megtorpant. Nem hitt a szemének. 
     Két aprócska láb.
     Két fehér lábacska.
     Két fehér lábacska bukkant elő minden lépésnél a kabát alól. Ahogy a köpeny szövetéhez dörzsölődtek, két szikrára hasonlítottak.
     Két végtelenül finom, végtelenül könnyű, végtelenül ruganyos láb… Két olyan kecses láb, hogy az ember szíve szerint ággá változott volna, hogy érezhesse, amint az a láb rajta tapos odafelé menet és visszafelé jövet. Két angyalláb. Bucifej kis híján a maradék fogait is lenyelte.
     - Famamra, BuÞfej, ety öheg tűhnök ihen lábakkal…
     Az alak többi testrésze mind sötétbe burkolózott. A csuklya eltakarta az arcot. Bucifej szája önkéntelen mosolyra húzódott. Tovább mendegélt, mintha semmit sem vett volna észre (…)