„Le a csajokkal”-hirdette a Móra X Könyvek korábbi kötetének címében Sohonyai Edit, de mi olvasók, már akkor is sejtettük, hogy csakis indulataitól vezérelve pattog ilyenformán a főhős, Kincses Tamás. „Le a pasikkal”! – háborog a szerző legújabb kamaszregényében a tizenhét éves Böbe, akinek pedig leghőbb vágya, hogy örök szerelme, a fent említett Kincses Tamás ne csak a barátot, hanem a nőt is észrevegye benne. A felnőtté válás küszöbén Böbének sok mindent kell tisztáznia. Azt, hogy mit jelent nőnek lenni. Mit jelent a szerelem és a szeretet. És mit jelent bízni önmagában. Lehet hogy az élet nagy konfliktusai nem is tinédzserek szerelemi életében keresendők, és hogy a lázadó kamaszlányok számára a család lehet a legmeghittebb menedék? Sohonyai Edit az egyik legnépszerűbb fiatal szerző a felnőtt kor küszöbéhez érő kamaszok körében.- (Korábban megjelent kötetei: A Pöttyös könyvek sorozatban a Macskaköröm, a Móra X könyvek sorozatban Le a csajokkal! avagy kinek kell a szerelem? és a Jasmine, avagy mégis kell a szerelem…? Engem szeress!

Részlet a műből 

(...)

A nagyszünetben Lasszó komoran ült a padjában. Egy fényképet szorongatott a kezében, időnként megnézte, és suttogott neki valamit.
– Mi a gond? – kérdezte tőle incselkedve Kincses Tamás. – Kinek a képe van a kezedben? Csak nem valami csintalan kislányé?
- Nem – mondta a fiú zordan. – A példaképemé.
- Ki az? – kapcsolódott a társalgásba Csotesz.
- Ki lenne? A király!
- Zámbó Jimmy?
Lasszó csak felmordult, majd megmutatta nekik Bruce Lee kissétöredezett fotóját.
- Belőle nyerem az erőm!
A fiúk összenéztek:
- Viccelsz?
Lasszó csak megrázta a fejét:
- Paranoia kicsinált! Megbosszulom! – dünnyögte.
- Mi történt?
- Karó lett az utolsó matekdogám is. És másodszorra is felhívta az edzőmet! Azzal, hogy nem javasolja az edzéseken való részvételemet, mert elvonja a figyelmemet a tanulástól… Eltiltatott a szemétláda!
- És? Kibírod, hogy nem gyúrsz egy hónapig! – legyintett Tamás.
Lasszó sötéten nézett maga elé:
- Holnap lesz a válogatás. Amire hatéves korom óta készülök. Eljött a Nagymester Londonból, hogy tanítványokat válasszon magának. És én nem lehetek jelen, mert matekból nem vagyok kiváló!
- Biztosan van valami megoldás – mondta Csotesz. – Megkérjük szépen a …
Nem tudták befejezni a beszélgetést, mert csengettek, és Paranoia tanár úr hajszálpontosan megjelent az ajtóban.
Osztályfőnökük meglehetősen színes egyéniség volt. A tanulók úgy képzelték, hogy van a fejében egy forgószínpad, amin körben egy csomó Paranoia Püpü áll. Csak annyi a különbség köztük, hogy mindegyik más arckifejezést visel. Az egyik a Szelíd Bárány, a másik a Kerge Birka, a harmadik a Poénbomba, a negyedik a Hóhér. Ő volt mindegyik közül a legrosszabb. Amivel a többi csak fenyegetőzött, azt ez a személyiségrész beváltotta röpködő és szaktanári figyelmeztetések formájában. Lasszó azt állította, vele is Hóhér bánhatott el, persze a legnagyobb jóindulat álcájában.(...)
Böbe otthon elővette a death metal CD-it, fejére tette a fülhallgatóját, és egész nap a sarokban gubbasztva bőgette a legsötétebb zenét, amit csak ismert(...)
MOST erre van szüksége ahhoz, hogy nyugodt maradhasson. MOST az énekes helyette is üvölt, mert ő maga nem üvölthet egy kolibrifészeknyi panellakásban. És igenis szüksége van arra, hogy érezze legalább, vannak még sziklán üvöltő farkasok, ha már ő nem lehet szabad, és legalább más mondja ki azokat a szavakat, amik benne rekedtek, és amiket ő soha a szájára sem venne(...)
Milyen hamar bekövetkezhet a baj! Vajon a gyilkosok is így gyilkolhatnak? Valami kulcsszótól, érzéstől lecsapódik náluk a Központi Kapcsoló, és bekövetkezik a sötétség? Kinél mi lapulhat a belső éjszakában?(...)
Az éjszakai álmokban visszatérő, szörnyűséges üldöző nem más, mint az elnyomni próbált, megoldatlan érzéseink? A ki nem mondott szavak! Amelyeket Böbe gyászolta Lasszót, és sajnálta az osztályfőnököt meg az egész osztályt(...)
Soha ennyi pocsék jegyet nem ért meg az osztály, mint ezen a héten. A tanárok bojkottálták őket, és úgy viselkedtek velük, mint a börtöntöltelékekkel vagy veszett kutyákkal szokás. Ridegség, távolságtartás és ellenséges hangulat vette őket körül, ami mindenkit elkeserített. És az éjszakai álmok! Többen is beszámoltak arról, hogy éjszakákon át kísértette őket Lasszó hangja:
„Tanár úr, én most megverem magát!”
És újra meg újra látták az ezt követő ütést, és Paranoia Püpü csodálkozó arcát az első ökölcsapás nyomán!
(...)

* * *
(...)
- Na milyen volt az estétek? – kérdezte Műfater, míg eltolta Böbe íróasztalát a faltól. Mivel az egész szoba nem volt túl nagy, így sok bútor sem fért bele, tehát hamar végeztek a pakolással.
- Milyen lett volna?! Mint a koncert… - válaszolta Böbe, és Anyával együtt kihúzott egy nagy nejlonlepedőt, azzal védve a szoba közepén felpúpozott holmikat.
- Csendes ünneplése a muzsikának – nevezett Anya, és elővette a festékeshengert. – belemártod, lehúzod, hogy ne csepegjen, és már kenheted is vele a falat.
Böbe megfogta, és éppen nekiállt volna, mikor anya ismét megszólalt:
- Vegyél fel papucsot, mert felfázol. És mondtam, hogy töröld le a hengert, mert mindent összecsöpögtetsz!
Böbének eszébe jutott, hogy annak idején, mikor pszichológusnál járt, az felvette a Rorschach-tesztjét. Vagyis tintapacákat kellett néznie, és elmesélnie, milyen alakot lát kiformálódni a foltokból. Persze csak Pszicho Néni tudta a megoldást: azzal, hogy a kezében tartott képről beszél, mondjuk saját magát elemzi éppen. Az anya-tábláján egy tündéri, vidám kis figurát látott, olyat, mint Kiss Manyi (aki a Filmmúzeumban a „Jaj de jó a habos sütemény!”-t énekli), de ha hosszabban szemlélte, akkor olyan komor törpe zsarnok lett belőle, mint Napóleon. Aki ott áll mellette karba font kézzel, és állandóan irányítja őt. Most érezte igazán, mennyire találó volt ez a megállapítás!
Miként magyarázza el Anyunak, hogy ezt a festést segítség nélkül, egyedül szeretné véghezvinni? Ott állt vele szemben, és csak szorongatta azt az átok festékhengert, és mérlegelni kezdett. Ha a felgyülemlő dühöt kiengedi magából, akkor tutira vehető a sértődés és ajtócsapkodás. Még előtte van a dolognak! Még megakadályozhatja a vihar kirobbanását! De minden egyes megszólalással:
- Kis ügyetlen vagy, add csak ide, majd én megmutatom! – egyre gyengült benne ez az elhatározás.
Műfater ránézett Böbére, szája rángatózásából levonta a szükséges következtetéseket, és inkább kiment a szobából. Csak Anya nem vette észtre magát! Ez hihetetlen! Nem és nem! És ekkor megtörtént az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
- Tudod mit, anyukám! – vágta bele Böbe a hengert a vödörbe. – Akkor csináld magad! De engem véglegesen hagyj ki a ebből a játékból!
Durr! Az ajtó becsapódott, és Böbe elérte, amit akart. Kiürült a szoba, egyedül lehetett végre a barackszín festékkel, a szobájával és a dolgaival. Meg a gondolataival. Mégsem dobódott fel a lehetőségtől. Anyának miért kell mindent elrontania? Miért nem veszi észre, hogy nem kis hülye már? Hisz’ 17 éves, majdnem felnőtt lány! Elment a kedve a festéstől. Letépte a nejlont az ágyáról, és hasra vetette magát. Haragudott Anyára, de haragudott saját magára is. Hiszen egyúttal ő a szívének az egyik legdrágábbja, és mégis folyton megbántja, pedig az elmúlt 17 esztendő alatt kiismerte természetét! Nem kellett volna kimondania azokat a szavalat! Pedig Pszicho Néni arra tanította, próbálja megfogalmazni a benne rekedő érzéseket, és mondja ki őket hangosan. Mint a görög mitológiában. Midasz király szolgája, aki egy kis gödröt fúrt a földbe, abba sóhajtotta bele uralkodója titkát. De lebukott: azon a helyen egy nádszál sarjadt, amit valaki letört, sípot készített belőle, és a nád széltében-hosszában regélte aztán a király szégyenét. Hát, ő lyukat nem áshat a betonba, áruló nádszál sem nőhet a padlószőnyegből, mégis csak halkan merte elmondani búját, nehogy a papírvékony falakon keresztül odakint is meghallják:
- Pandamaci, figyuzz! Azt hiszem, Anya birtokol engem – suttogta. – Tudod, mi jutott eszembe? Miki bácsi mesélte történelemórán, hogy a középkorban minden nemesembernek volt saját címerével ellátott pecsétnyomója. Forró viaszt csepegtettek a papírra, és addig, míg lágy volt, belenyomták. Anya is ilyen pecsétnyomó! Azt szeretné, ha a címerétől Anya mintázatú lenne az arcom! De mit tegyek, ha nekem saját cirádáim vannak? – Tetszett neki az ötlet, ezért tovább fűzte. – Persze ebben a rajzolatban vannak elemek, amiket neki köszönhetek… Szerinted mit vettem át? – elnevette magát. – A kardot fogó kezet, nem? Fú, de rondán tudok zsémbelni! Meg a mosolygó szájat, talán…
- Ébresztő! – hallotta valahonnan távolról Műfater hangját. – Itt a barátnőd!
(...)